Fekete-fehér laborálás

Ma, a digitális fényképezés korában magától értetődővé vált, hogy a fényképezés folyamatát a képek elkészítésétől a nyomtatásig, vagy online közzétételig teljes egészében kézben tarthatjuk. Régebben ezt a szabadságot egy otthon berendezett fotólabor tudta nyújtani, a színes eljárások (C-41 ¹, E-6 ², RA-4 ³)  magas költségei és bonyolultabb folyamatai miatt ez jellemzően fekete-fehér kidolgozásra volt alkalmas még akkor is, mikor a színes technika széles körben elterjedt.

A színes fényképezés ⁴ a legtöbb hobbifotós, sőt sok hivatásos fényképész számára – akár diát, akár negatívot fűzött a gépbe – azzal járt, hogy a leexponált filmet ki kellett adnia a kezéből, hogy azt helyette valaki más laborálja – ideális esetben megfelelő minőségben. Önmagában ez a kiszolgáltatottság sem kellemes, vannak azonban szubjektív jellemzők (pl. képkivágás, tónusvilág), amit nem szeretnénk, ha más határozna meg helyettünk. A praktikus okokon kívül fontos tényező lehet még a sötétkamrában ⁵ végzett munka hangulata, ami nagyon sok fotóst rabul ejt.

Az munkafolyamat negatív-pozitív eljárás esetén két részre osztható: első lépésként előhívjuk az elfényképezett fekete-fehér negatívfilmet, amit ezután fotópapírra exponálva és azt kidolgozva fekete-fehér papírképet kapunk. Mindkét eljárás közös tulajdonsága, hogy sötétben kell végezni őket és a képek vízben, jobban mondva vegyszerekben születnek. A vegyszereket készre keverve is megvásárolhatjuk, de ahhoz, hogy olyan recepteket is kipróbálhassunk, amihez nem jutunk hozzá kereskedelmi forgalomban, érdemes magunk összeállítani őket (ráadásul így gazdaságosabb is, illetve egy újabb tevékenységgel színesíti a hobbinkat).

A kidolgozáshoz alapvetően kétféle vegyszerre van szükség: hívóra, ami a negatívon lévő megvilágított ezüsthalogenid gócokból fémezüstöt hoz létre (az expozíció hatására kialakult látens képből látható fénykép keletkezik, melyen a megvilágított részek lesznek sötétebbek), illetve fixírre, ami tartóssá teszi ezt a képet (eltávolítja a képalkotáshoz fel nem használt ezüstöt a film emulziós rétegéből, hogy az fény hatására ne tegye tönkre az expozíció illetve hívás során kialakított képet).

A filmekhez és a papírképekhez különböző összetételű hívókat használunk, íme két elterjedt recept (a vegyszerek mennyisége egy liter oldathoz van megadva):

Kodak D-76 (finomszemcsés negatívhívó)

• 2 g metol
• 5 g hidrokinon
• 100 g nátrium-szulfit (vízmentes)
• 2 g bórax (nátrium-tetraborát)

Forte FD-103 (normál gradációjú papírhívó)

• 1g metol
• 22g nátrium-szulfit
• 4g hidrokinon
• 22g nátrium-karbonát
• 1g kálium-bromid

Különböző receptek kipróbálásával, vagy az összetevők arányainak változtatásával más-más hatást érhettünk el (finomabb szemcsézet vagy jobb érzékenységkihasználás, kontrasztosabb vagy lágyabb kép stb.) Mivel a hívó lúgos, a fixír pedig savas kémhatású (ezt mutatja másik elterjedt neve is: savanyú rögzítősó, több recept szerint el lehet készíteni – könnyen megjegyezhető a 200 gramm nátrium-tioszulfátot és 20 kálium-prioszulfitot tartalmazó változat), a fixír védelme érdekében a hívó után le kell mosni a negatívot vízzel, vagy még ajánlatosabb egy enyhén savas kémhatású oldattal (pl. 2%-os ecetsav-oldat, vagy literenként 20-30mg kálium-piroszulfitot tartalmazó stopfürdő – ezek azonnal leállítják a hívást, így megakadályozzák, hogy mosás közben filmünk vagy papírképünk túlhívódjon). A kész képeket utólag is kezelhetjük, én pl. gyakran barnítottam őket, mert tetszett a kénszínezéssel elért szépia hatás. ⁶

A fenti vegyszereken túl a negatívhívás ⁷ nem túlzottan eszközigényes feladat: egy előhívótank kell hozzá, amibe teljes sötétségben kell befűzni az elexponált filmet, ⁸ melyet ezután nappali fény mellett is kidolgozhatunk. Természetesen az időt és a hőmérsékletet mérni kell. A hívás módját az is befolyásolja, hogy mire kívánjuk használni a negatívot: ha digitalizálni szeretnénk normál, vagy kissé kontrasztosabb képekkel járunk jobban, ha papírképet nagyítunk akkor nem árt lágyabbra kidolgozni, amit csekély túlexpozícióval és rövidebb hívással érhetünk el. A megfelelő értékeket ki kellett kísérletezni: mivel a saját kidolgozási szokásai mindenkinek rendszert alkottak, így az egyénileg bevált értékek nem biztos, hogy más számára is megfelelőek voltak. A negatívokat grafitceruzával vagy szikével retusálhattuk (ezt csak a nagyobb méretű filmek esetében lehetett kivitelezni), amit főleg portrénál alkalmaztak a bőrhibák javítására, de akár egy zavaró felsővezetéket is el lehetett így tüntetni.

A papírképek nagyításánál ⁹ több paramétert befolyásolhattunk. Talán legfontosabb a képkivágás módosítása: ¹⁰ diánál ezt csak maszkolással lehetett megoldani, színes negatívnál pedig kézi labor és előzetes egyeztetés kellett hozzá próbakép vagy konktaktmásolat alapján. A nagyítógép lehetett lágy, kemény, vagy kevert fényű (ilyenkor a kondenzorlencse elé egy opálüveg került), ami hatással volt a kép kontrasztosságára (sőt, a lágy fény pl. elfedte a karcokat a sérült negatívokon). ¹¹ A fotópapírok különböző kontrasztfokozatokban voltak kaphatók, vagy használhattunk változtatható fokozatú papírt, melynél a megfelelő színű szűrő segítségével állítottuk be a kép gradációját. ¹² Ezzel jelentősen befolyásolhattuk a fénykép megjelenését: színes nagyításnál csak egy fokozat állt rendelkezésre, így akkoriban még hangsúlyosabban látszott, hogy a fekete-fehér képek erőssége a fények visszaadása. Fontos változás a digitális képfeldolgozásban, hogy ott szintén változtathatjuk a gradációs görbe meredekségét.

Lehetőségünk volt arra, hogy nagyítás közben a képek egyes részeire több vagy kevesebb fényt juttatva változtassuk annak árnyalatát. ¹³ Ezt a műveletet őrzi még ma is az Adobe Photoshop eszköztárában található sötétítő és fakító eszköz ikonja: előző egy kört formáló kezet ábrázol (így lehetett árnyékot vetni a fotópapír többi részére), utóbbi pedig egy drótra rögzített fekete papírlapot (ilyennel árnyékoltuk le a fakítani kívánt részt, közben persze folyamatosan mozgatva azt, hogy ne hagyjon határozott körvonalat). A nagyítógép, illetve a papír síkjának elmozdításával perspektívakorrekciót hajthattunk végre nagyításkor (ilyenkor ügyelni kellett a megfelelő rekesz kiválasztására a mélységélesség miatt). A leexponált papírt előhívás és mosás után meg kellett szárítani: különböző módon attól függően, hogy műanyag bevonatú (RC) vagy baritált papírt használtunk. ¹⁴ Előbbit egyszerűbb volt kezelni, a barit papír viszont megbízhatóbb volt, tartósabb képet eredményezett: az ilyen eljárással készült fotók akár több, mint kétszáz évig megmaradnak. A papírképek felülete lehetett matt, selyemfényű vagy akár tükörfényes is, amit fűtött krómlap, vagy krómhenger segítségével lehetett létrehozni.

Látható tehát, hogy a viszonylag egyszerűen és olcsón kivitelezhető fekete-fehér labor számos lehetőséget adott a fotós kezébe, így bizonyos szempontból közelebb áll a mai digitális technikát használó hobbifotós eszköztárához, mint a ’80-as, ’90-es években elterjedt színes minilaborok által kínált lehetőségek. Arról nem is beszélve, hogy az otthoni fekete-fehér laborálás maihoz hasonló formában már a ’30-as években sem volt elérhetetlen az amatőrök számára. Ebben az időszakban terjedtek el a fent említett módszerek és nyersanyagok: a tekercsfilmek és a nagyítógépek, a pánkromatikus ¹⁵ filmek, melyek a színek valósághű leképezését lehetővé tették, illetve a műfényben használható fotópapírok. Ekkorra a nemeseljárások is kimentek a divatból, melyek a fényképeket inkább a festményekhez közelítették. ¹⁶ Érdekes párhuzam vonható a digitális fényképeken mostanában néha túlzásba vitt, a képet a grafika irányába közelítő képmódosításokkal, így mintegy száz évvel a nemeseljárások tündöklése és bukása után, szintén a fényképezés technikai átalakulása és népszerűbbé válása idején.

© Bor Balázs, 2014