Floppy lemezre rögzítő digitális fényképezőgépek

A ’90-es évek második felében kezdtek piacra kerülni az otthoni használatra is elérhető digitális fényképezőgépek. A digitális fényképek fő „élettere” az ekkorra szintén háztartásokba költöző személyi számítógépek merevlemeze volt. Ebben az időben csak kevés ember rendelkezett (többnyire lassú) internet hozzáféréssel, tehát nem volt jellemző a képek hálózaton való továbbítása, valamint fotóminőségű nyomatokat sem készíthettünk ezekből a képekből (erre nemcsak az akkor elérhető nyomtatók, de a fényképezőgépek felbontása sem volt alkalmas).

Volt tehát egy technológia, ami egyelőre nehezen találta meg természetes közegét és felhasználási területeit. Arról már volt szó, hogy a korai elektronikus (analóg) fényképezőgépek képeit leginkább a TV képernyőjén lehetett élvezni. Ahhoz, hogy képfájlokká alakuljanak, digitalizálni kellett az általuk adott videojelet. Digitális fényképezőgépeknél ez már közvetlenül felvétel után megtörténik és ezt a digitális képfájlt menti a kamera. Ha belső memóriára, vagy valamilyen speciális hordozóra rögzít, akkor külön kábel, szoftver, illetve egyéb céleszköz kellett ahhoz, hogy a képeket számítógépre másolhassuk.

Erre a problémára talált megoldást a Sony a 3,5″-os floppy lemezre rögzítő digitális fényképezőgépeivel. Ezek az adathordozók már a ’80-as évek közepétől rendelkezésre álltak, a ’90-es években legelterjedtebb 1,44MB-os DS HD változat 1987-től kapható volt. ¹ Hálózat helyett az adatcsere is gyakran mágneslemezek segítségével történt, tehát aki számítógéppel rendelkezett, nagy valószínűséggel 3,5″-os floppy meghajtója és lemezei is voltak. Az olcsó és könnyen beszerezhető hajlékonylemezek használata nagyban hozzájárult tehát ezeknek a kameráknak a sikeréhez.

Az 1997 végén megjelenő Sony Mavica ² MVC-FD7 az adathordozón kívül több olyan tulajdonsággal is rendelkezett, ami könnyen népszerűvé tehette: a mintegy 800$-os gépbe 10x-es optikai zoomot építettek, ami 35mm-es filmre vonatkoztatva 40-400 mm-es objektívnek felelt meg (az MVC-FD5 változat egy fix, 47mm-nek megfelelő gyújtótávolságú objektívvel volt ellátva). ³ Az áramellátást egy a Sony kamkordereiben is használt Lítiumion ⁴ akkumulátor biztosította, ami jóval több kép elkészítését tette lehetővé, mint a más gépeknél használt AA elemek vagy akkuk. A keresőképet egy nagy méretű, 2,5″-os átmérőjű TFT kijelzőn láthattuk, ahol a különböző képmódosító beállítások (negatív, szépia, fekete-fehér stb.) hatását is nyomon követhettük.

---

Ezt a gépet úgy tervezték, hogy egyszerű legyen használni, ami azzal járt, hogy kevés manuális beállítási lehetőséget kínált (akinek komolyabb felhasználásra kellett digitális fényképezőgép, választhatta a Sony DKC-ID1-et). A képek rögzítésének sebessége sem volt túl gyors. ^{5 6} A későbbi modelleknél jelentősen gyorsabb a lemezkezelés, a 1998-ban megjelent, szintén VGA felbontású MVC-FD71 típus majdcsak kétszer olyan gyorsan rögzíti és olvassa be a képeket. A manuális élességállítás egyszerűbbé vált az objektív körül elhelyezett gyűrű segítségével, valamint az egész gép kisebb és könnyebb lett.

A fenti két gép egyik lényeges közös tulajdonsága a felbontásuk: mindkettőé alacsony, 640×480 pixeles képeket képesek rögzíteni. Így egy lemezre 25 normál tömörítésű jpeg kép fér. Ez a felbontás elég volt ahhoz, hogy monitoron megfelelő minőségben élvezhessük a képeket (így webes felhasználsára is jók voltak), nyomtatni azonban csak nagyon kis méretű fotót lehetett belőlük. A gépek sajnos videojelet nem adtak, így a TV képernyőjén nem lehetett megtekinteni a velük készült képeket. Ez különösen meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ezek az eszközök számos alkatrészüket tekintve közelebb állnak a videokamerákhoz, mint a digitális fényképezőgépekhez (at MVC-FD7 esetében még a teljes kép ill. félkép üzemmód között is választhattunk). A nagyobb felbontású Mavicák (az utolsó VGA felbontású Mavica az FD75 ⁷ volt 2001-ben) számára már nem biztosított elég helyet az 1,44MB-os hajlékonylemez, így olyan modellek is készültek, melyekbe a lemezen kívül Memory Stick ⁸ kártyát is lehetett helyezni – ezek azonban már a floppyra rögzítő digitális fényképzeőgépek korszalának végét jelezték.

© Bor Balázs, 2013

English version:
In the second half of the ’90s, digital cameras for home use began to be available on the market. By this time the main „living space” of the digital photoes in households was the personal computer’s hard drive. At that time, few people had (mostly slow) internet access, so it was not typical for network transmission of images and photo-quality prints couldn’t been prepared by these pictures (for this not just the available printers, but the camera resolutions also weren’t be appropriate).

So there was a technology that was still difficult to find a natural environment and areas of use. It has been mentioned that the pictures of the early electronic (analog) cameras could be seen mostly on the TV screen. In order to transfer them into picture files, it had to digitize the video signal. In digital cameras it happens directly after exposure and the camera save this digital image file. When it set on the internal memory or to a specific media, a separate cable, software or other target devices needed to copy files onto a computer.

Sony Mavica ⁹ MVC-2 FD7 that appeared at the end of 1997, out of the media, had a number of properties, which could made it popular easily: the about $ 800 machine had 10x optical zoom, that as 35mm film meant 40-400 mm objective (MVC-FD5 version had a fix, focal length lens equivalent to a 47mm objective). ¹⁰ A Lithium-ion ¹¹ battery used in Sony camcorders gave the power supply, that allowed to prepare much more pictures, than AA batteries used in other machines. Viewfinder could be seen in a large TFT, 2.5 „diameter screen, where the various modifying image settings (negative, sepia, black & white, etc.) effects could be followed.Sony found a solution with its digital cameras which recorded on the 3,5”floppy disk. These data sources were available from the mid-’80s, the most popular 1.44-inch HD DS version in the ‘90s was available from 1987. ¹² Instead of one network the data exchange often worked with the help of magnetic disks, so one had a computer, most likely had a 3.5 „floppy drive and floppies. The use of inexpensive and easily available floppy disks, greatly contributed to the success of these cameras.

This machine was designed to be simple to use, which meant that it allowed just a few manual control options (those who had professional purposes with the digital camera, Sony DKC-ID1 gave an option). The image recording speed was not too fast. ^{13 14} Later models has significantly faster disk management, VGA resolution MVC-FD71 type machine that came out in 1998 and scan images twice as fast. The manual focusing was simplified by a lens ring placed around the objective, and the whole machine became smaller and lighter.

These two machine’s most important common feature is the resolution: both have low, 640 × 480 pixel image capture. So like this 25 normal size jpeg image fit in a drive. This resolution was sufficient to enjoy the images in proper quality on the monitor/screen (they were correct for web use), but only very small prints could be printed out of them in right quality. Unfortunately, the machines have not provided a video signal, so it was not possible to view images on a TV screen with them. This is especially surprising when you consider that many of these devices in terms of their parts are closer to the video cameras, than digital cameras (we could choose between whole frame and interlaced field mode in case of MVC-FD7). For the higher resolution Mavica (the last VGA resolution Mavica was the FD75 ¹⁵ in 2001), there wasn’t enough space in the 1.44MB floppy disk, so such models were made that can hold floppy disk and Memory Stick ¹⁶ card – however, they have marked the end of the era of the digital cameras that record in floppy disks.

© Bor Balázs, 2013